Krúdy születésnapján
Bár nem kerek az évforduló, illik emlékeznünk: 131 éve született városunk legnagyobb írója, Krúdy Gyula. És nemcsak illik emlékezni, hanem méltó, érdemes is – és nemcsak Krúdyért, hanem magunkért is.
Mert Nyíregyháza és Krúdy együvé tartozik. Krúdy utánozhatatlanul zseniális művészete a Nyírség talajából nőtt ki, Nyíregyházáról azt vallotta: „Ennek a városnak voltam az írója”.
Krúdy emléke, szellemi hagyatéka, ahogyan azt a kiváló Krúdy-kutató, Katona Béla egyik írásának címe, Az élő Krúdy is mondja, mindig élő, elevenen ható erő volt a szülővárosban. Krúdy életműve, nyelvből teremtett világa ma sem holt anyag, hanem élő és éltető szellemi energia. Ez a szellemi hagyaték, energia fontos összetartó erő is lehet, a nyíregyháziság szerves és nagyra becsülendő része.
Számos adattal, műrészlettel mutathatnánk be, hogy mit is jelentett az író számára a szülőváros, de csak egy idézetet hadd emeljek ki, amelyben születésének időszakáról, az őszről írva festi elénk a nyírségi tájat és embereket. Ez önmagában is mutatja, hogy a gyermekkori otthon édenének emlékét Krúdy egész életében őrizte, és mindig vissza-, hazavágyott. „A Nyírség Magyarország legszebb tája. […] Fűben, fában, falevélben az elmúlt szép, régi magyar világ; a kenyérnek illata, a víznek folyása, a hosszú őszi esőnek kopogása, a télnek jószaga, a falusi harangok hangja: az apákra, az ősökre emlékeztet, akiknek hagyományait szent tiszteletben tartják e tájon. Néha múzeumi hangulatot vélek érezni, midőn a Nyírségre gondolok, mert láttam nagy csöndességben, alvó állapotban, holt vizek között, lecsüngesztett lombú fák alatt, oroszosan mozdulatlan ködben, apatikus kedvében, újságpapirossal beragasztott ablakkal és tunya mozdulatlanságában. Mintha az idevaló emberek éppen úgy élnék a nyarat és az őszt, mint a természet: belsejükben virítanak és lélekben elhervadnak, sárga nyírfalevél lesz az egész vármegye, tiszai kiöntések fölött állongó novemberi köd telepedik az elmékre, a szívekben visszhangzik a szél, amely a régi temetők harasztját zörgeti.
Ilyenkor is szeretem, mert ázsiai eredetünk, napkeletről jött, változékony magyar szomorúságunk tükröződött a holt vizekben és az emberi szemekben. Még az agarászok is leszállnak lovukról némely esztendőben, a szüreteken csak a szőlőpásztor lövöldöz bolondjában, a sóstói erdőben céltalanul hull a makk, és a házőrző ebek az első lábuk közé temetik hóbortos, szőrös fejüket. Némely esztendőben az egész Nyírség elszomorodik. Nem tudni ennek az okát, mint a fellegnek a célját, amely a lemenő napot eltakarja. Nem tudni, hogy miért énekel a cinke egyik esztendőben halkabban a deres eperfákon, és miért muzsikálnak máskor éjjel-nappal a cigányok? Miért bánatosabb a nők szeme, miért olvassák el újra a gyerekkorukban olvasott Jókai-regényt, miért néznek hosszasabban az első tűzbe, amely a pattogó hasábokon piros lángra lobban? Miért hosszabb az ősz, mint a nyár, miért láthatók olykor különös betűk a holdvilágban, és a síkság felett rengő csillagtábor miért nem vidít a másvilági életre?”
Márai Sándor, a XX. század másik magyar íróóriása, aki az egyik legnagyobb Krúdy-rajongó volt, úgy jellemezte az írót, hogy a „legtisztább, a legnemesebb, a legelsők közül” való művész volt, és nem csak „magyar viszonylatban”. Ám azt is hozzáteszi ehhez, hogy olyan felfoghatatlan írói jelenség, akit legfeljebb maguk az írók érthetnek meg. Bízzunk abban, hogy Márai ebben tévedett: azaz az írókon kívül mások is megérhetik Krúdy művészetét, annak igazi nagyságát. És itt legelőször magunkra, a szülővárosra, a nyíregyháziakra kell gondolnunk, Krúdy szellemi hagyatékának leghivatottabb örököseire.
Forrás: nyiregyhazinaplo.hu/Pethő József
-kt-
Krúdy emléke, szellemi hagyatéka, ahogyan azt a kiváló Krúdy-kutató, Katona Béla egyik írásának címe, Az élő Krúdy is mondja, mindig élő, elevenen ható erő volt a szülővárosban. Krúdy életműve, nyelvből teremtett világa ma sem holt anyag, hanem élő és éltető szellemi energia. Ez a szellemi hagyaték, energia fontos összetartó erő is lehet, a nyíregyháziság szerves és nagyra becsülendő része.
Számos adattal, műrészlettel mutathatnánk be, hogy mit is jelentett az író számára a szülőváros, de csak egy idézetet hadd emeljek ki, amelyben születésének időszakáról, az őszről írva festi elénk a nyírségi tájat és embereket. Ez önmagában is mutatja, hogy a gyermekkori otthon édenének emlékét Krúdy egész életében őrizte, és mindig vissza-, hazavágyott. „A Nyírség Magyarország legszebb tája. […] Fűben, fában, falevélben az elmúlt szép, régi magyar világ; a kenyérnek illata, a víznek folyása, a hosszú őszi esőnek kopogása, a télnek jószaga, a falusi harangok hangja: az apákra, az ősökre emlékeztet, akiknek hagyományait szent tiszteletben tartják e tájon. Néha múzeumi hangulatot vélek érezni, midőn a Nyírségre gondolok, mert láttam nagy csöndességben, alvó állapotban, holt vizek között, lecsüngesztett lombú fák alatt, oroszosan mozdulatlan ködben, apatikus kedvében, újságpapirossal beragasztott ablakkal és tunya mozdulatlanságában. Mintha az idevaló emberek éppen úgy élnék a nyarat és az őszt, mint a természet: belsejükben virítanak és lélekben elhervadnak, sárga nyírfalevél lesz az egész vármegye, tiszai kiöntések fölött állongó novemberi köd telepedik az elmékre, a szívekben visszhangzik a szél, amely a régi temetők harasztját zörgeti.
Városunk legnagyobb írója, Krúdy Gyula
Ilyenkor is szeretem, mert ázsiai eredetünk, napkeletről jött, változékony magyar szomorúságunk tükröződött a holt vizekben és az emberi szemekben. Még az agarászok is leszállnak lovukról némely esztendőben, a szüreteken csak a szőlőpásztor lövöldöz bolondjában, a sóstói erdőben céltalanul hull a makk, és a házőrző ebek az első lábuk közé temetik hóbortos, szőrös fejüket. Némely esztendőben az egész Nyírség elszomorodik. Nem tudni ennek az okát, mint a fellegnek a célját, amely a lemenő napot eltakarja. Nem tudni, hogy miért énekel a cinke egyik esztendőben halkabban a deres eperfákon, és miért muzsikálnak máskor éjjel-nappal a cigányok? Miért bánatosabb a nők szeme, miért olvassák el újra a gyerekkorukban olvasott Jókai-regényt, miért néznek hosszasabban az első tűzbe, amely a pattogó hasábokon piros lángra lobban? Miért hosszabb az ősz, mint a nyár, miért láthatók olykor különös betűk a holdvilágban, és a síkság felett rengő csillagtábor miért nem vidít a másvilági életre?”
Márai Sándor, a XX. század másik magyar íróóriása, aki az egyik legnagyobb Krúdy-rajongó volt, úgy jellemezte az írót, hogy a „legtisztább, a legnemesebb, a legelsők közül” való művész volt, és nem csak „magyar viszonylatban”. Ám azt is hozzáteszi ehhez, hogy olyan felfoghatatlan írói jelenség, akit legfeljebb maguk az írók érthetnek meg. Bízzunk abban, hogy Márai ebben tévedett: azaz az írókon kívül mások is megérhetik Krúdy művészetét, annak igazi nagyságát. És itt legelőször magunkra, a szülővárosra, a nyíregyháziakra kell gondolnunk, Krúdy szellemi hagyatékának leghivatottabb örököseire.
Forrás: nyiregyhazinaplo.hu/Pethő József
-kt-
További hírek:
Szólj hozzá a fórumon!