„A Vasas ellen, csak a győzelem jöhet szóba”
Lassan két éve, hogy Nyíregyházára igazolt – 2006. február – egy villámléptű, rendkívül sokat robotoló, montenegrói középpályás.
A profi hozzáállásáról és közvetlenségéről ismert Dejan Vukadinovics, nagyon rövid idő alatt a szabolcsi megyeszékhely futballszerető közönségének egyik kedvence lett. A Szparisták közt „gyorsvonatnak” becézett jobboldali középpályás komoly sérülése után - tavaly több mint 5 hónapot hagyott ki térdsérülés miatt – az utóbbi fordulókban ismét a Nyíregyháza Spartacus meghatározó labdarúgójává nőtte ki magát.
- Egy 23 éves, Németországban profiskodó labdarúgó hogy kerül Magyarországra?
- Az akkori Bundesliga II-s csapatomat – az FC Schweinfurt-ot – gazdálkodási problémák miatt több osztállyal visszasorolták. Így onnan hazamentem – az első osztályú FC Vojvodinába - focizni, ám ott is hasonló problémák merültek fel, így csapatot kezdtem keresni magamnak. Egy menedzser szólt, hogy Magyarországon van egy élvonalba vágyó, stabil együttes, a Nyíregyháza, ahol szívesen látnának próbajátékon. Így érkeztem meg mostani állomáshelyemre, ahol – a sikeres próbajátékot követően - 2006. februárjában két éves szerződést írtam alá.
- Hogy érzed itt magad?
- Remekül. Nagyon tetszik a város, és szimpatikusak a szurkolók is. Többször volt már rá példa, hogy lelkes szurkolótáborunknak köszönhetően sikerült győzelmet aratnunk. Nyíregyházára különösen igaz az, hogy a csapat tizenkettedik játékosa a szurkolótábor.
- Legnagyobb élményed az itt töltött majd két év alatt?
- A másodosztályú bajnoki cím ünneplése. Felejthetetlen élménnyé vált az a nap a pályafutásomban. A stadionban, a város főterén ahogy ünnepeltek minket drukkereink, az elmondhatatlan.
- És van-e olyan amit szívesen meg nem történté tennél az elmúlt két évből?
- Igen, sajnos van. A 2006. novembere és a 2007. március közti időszakot szívesen kitörölném az életemből. Ekkor egy térdsérülés miatt egyáltalán nem futballozhattam. A műtétet követően, még majd öt hónapos rehabilitáció következett. Ez a sérülés olyannyira megviselte a kondíciómat, hogy fizikailag még mindig nem értem utol magam teljes mértékben.
- Remek kezdés után – az ötödik helyen is állt a tabellán a Nyíregyháza – az utóbbi időben picit megtorpantatok. Minek tudható be ez szerinted?
- Szerintem elsősorban annak, hogy sok tétmérkőzést játszottunk az utóbbi időben. És ehhez a folyamatos szerda-szombati ritmushoz kevesen vagyunk a keretben. Ráadásul az utóbbi találkozókon több játékos is eltiltás vagy éppen sérülés miatt nem játszhatott, így akiknek folyamatosan helyt kellett állniuk, azok picit már elfáradtak.
- Azért a Vasas elleni, hazai őszi szezonzárót még le kell játszani. Milyen eredményre számítasz?
- A Vasas ellen csak a győzelem jöhet szóba! Mindenféleképpen meg kell szereznünk a három pontot saját szurkolóink előtt. Már csak azért is, mert a fővárosi piros-kékek elleni sikerrel óriási lépést tennénk a biztos bent maradás felé vezető úton. Remélem sokan jönnek ki, és ismét a csapat tizenkettedik embere lesz szurkolótáborunk.
- A rövid téli szabadságot hol, kivel töltöd?
- Otthon, Podgoricán töltöm majd az ünnepeket. A családom és rokonaim társaságában. Valamint a barátaimat is felkeresem azalatt a pár otthon töltött nap alatt, hiszen már majd egy éve voltam utoljára Montenegróban
- Megtudhatunk valami bővebbet is a családodról?
- Feleségem, Dragana egy gyönyörű, 22 éves nő. Van egy két éves kisfiúnk, akit Alexanak hívnak. Családunk ugyan még három tagú, de karácsonyra már négyen leszünk. Hiszen húsz nap múlva egy újabb fiúval bővül majd a Vukadinovics család. Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen csodálatos család vesz körül, hiszen ők a legfontosabbak a számomra.
- Rendkívül jól, és választékosan beszélsz magyarul. Esetleg volt magyar szomszédod, vagy barátod Podgoricán, akitől gyerekként ellested nyelvünket?
- Köszönöm, de az igazság az, hogy én ideérkezésemig egyetlen szót sem tudtam magyarul. Nem ismertem egy magyar embert sem. Ahhoz, hogy megfelelően befogadjanak muszáj volt megtanulnom – minimum alapszinten – magyarul beszélni. Mindazt amit tudok, a csapattársaimtól és a televízióból tanultam meg.
- Egy 23 éves, Németországban profiskodó labdarúgó hogy kerül Magyarországra?
- Az akkori Bundesliga II-s csapatomat – az FC Schweinfurt-ot – gazdálkodási problémák miatt több osztállyal visszasorolták. Így onnan hazamentem – az első osztályú FC Vojvodinába - focizni, ám ott is hasonló problémák merültek fel, így csapatot kezdtem keresni magamnak. Egy menedzser szólt, hogy Magyarországon van egy élvonalba vágyó, stabil együttes, a Nyíregyháza, ahol szívesen látnának próbajátékon. Így érkeztem meg mostani állomáshelyemre, ahol – a sikeres próbajátékot követően - 2006. februárjában két éves szerződést írtam alá.
- Hogy érzed itt magad?
- Remekül. Nagyon tetszik a város, és szimpatikusak a szurkolók is. Többször volt már rá példa, hogy lelkes szurkolótáborunknak köszönhetően sikerült győzelmet aratnunk. Nyíregyházára különösen igaz az, hogy a csapat tizenkettedik játékosa a szurkolótábor.
- Legnagyobb élményed az itt töltött majd két év alatt?
- A másodosztályú bajnoki cím ünneplése. Felejthetetlen élménnyé vált az a nap a pályafutásomban. A stadionban, a város főterén ahogy ünnepeltek minket drukkereink, az elmondhatatlan.
- És van-e olyan amit szívesen meg nem történté tennél az elmúlt két évből?
- Igen, sajnos van. A 2006. novembere és a 2007. március közti időszakot szívesen kitörölném az életemből. Ekkor egy térdsérülés miatt egyáltalán nem futballozhattam. A műtétet követően, még majd öt hónapos rehabilitáció következett. Ez a sérülés olyannyira megviselte a kondíciómat, hogy fizikailag még mindig nem értem utol magam teljes mértékben.
- Remek kezdés után – az ötödik helyen is állt a tabellán a Nyíregyháza – az utóbbi időben picit megtorpantatok. Minek tudható be ez szerinted?
- Szerintem elsősorban annak, hogy sok tétmérkőzést játszottunk az utóbbi időben. És ehhez a folyamatos szerda-szombati ritmushoz kevesen vagyunk a keretben. Ráadásul az utóbbi találkozókon több játékos is eltiltás vagy éppen sérülés miatt nem játszhatott, így akiknek folyamatosan helyt kellett állniuk, azok picit már elfáradtak.
- Azért a Vasas elleni, hazai őszi szezonzárót még le kell játszani. Milyen eredményre számítasz?
- A Vasas ellen csak a győzelem jöhet szóba! Mindenféleképpen meg kell szereznünk a három pontot saját szurkolóink előtt. Már csak azért is, mert a fővárosi piros-kékek elleni sikerrel óriási lépést tennénk a biztos bent maradás felé vezető úton. Remélem sokan jönnek ki, és ismét a csapat tizenkettedik embere lesz szurkolótáborunk.
- A rövid téli szabadságot hol, kivel töltöd?
- Otthon, Podgoricán töltöm majd az ünnepeket. A családom és rokonaim társaságában. Valamint a barátaimat is felkeresem azalatt a pár otthon töltött nap alatt, hiszen már majd egy éve voltam utoljára Montenegróban
- Megtudhatunk valami bővebbet is a családodról?
- Feleségem, Dragana egy gyönyörű, 22 éves nő. Van egy két éves kisfiúnk, akit Alexanak hívnak. Családunk ugyan még három tagú, de karácsonyra már négyen leszünk. Hiszen húsz nap múlva egy újabb fiúval bővül majd a Vukadinovics család. Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen csodálatos család vesz körül, hiszen ők a legfontosabbak a számomra.
- Rendkívül jól, és választékosan beszélsz magyarul. Esetleg volt magyar szomszédod, vagy barátod Podgoricán, akitől gyerekként ellested nyelvünket?
- Köszönöm, de az igazság az, hogy én ideérkezésemig egyetlen szót sem tudtam magyarul. Nem ismertem egy magyar embert sem. Ahhoz, hogy megfelelően befogadjanak muszáj volt megtanulnom – minimum alapszinten – magyarul beszélni. Mindazt amit tudok, a csapattársaimtól és a televízióból tanultam meg.